|
A legnagyobb elbaszás(om): engedtem a magasabb fizu csábításának, és elmentem máshova dolgozni.
A régi helyen folyamatosan otthonról dolgozhattam, kimehettem hónapokra Kanadába, mert tudtam onnan is melózni, nem ült mellettem senki, aki nézte, mit csinálok, stb.
Az új hely igazi politikai téma: "hozzánemértő-de-valakivel-nagyon-jóban-levő" főnököm van, aki értelmetlen dolgokat csináltat velem, értelmetlen dolgokért basztat, és folyamatosan ahhoz a kollégához hasonlítgat, aki mögött ott volt több évtizednyi tapasztalat, így nyilván sosem vagyok/leszek elég jó.
Kanadát elfelejthetem, még szabira se mehetek el csak úgy akármikor, az apámmal egyetlen közös éves programomat is le kellett mondanom, mert a főnököm szerint mit képzelek, meg ő is nagyon szívesen menne, meg satöbbi, de hát...
És ráadásul most év végén kiderült, hogy az a magasabb fizu se lesz magasabb, mert szarul áll a cég, és jövőre ez se lesz, az se lesz, de még az a beígért dolog se lesz meg, ami éppen átlendítené a fizumat a "jóval magasabb, mint a régi helyen" kategóriába. Magyarul alig pár pár ézressel többért dolgozok SOKKAL rosszabb körülmények között.
Pokol minden napom, határozott szerződésem van - annak lejárta előtt nem lehet szabadulni - és ráadásul csak olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik szerint ha valamibe bele akarsz vágni, az ezért, meg azért, meg amazért nem fog sikerülni.
És most, felnőtt koromra, egy ilyen szar melóhelyen érett be teljesen az, hogy kurvára nem tudom, mit akarok, mit csináljak; amit akarnék, abba se tudok belevágni.
És itt még nincs vége, annyi mindent tudnék mondani, hogy abból egy pszichológus hat esettanulmányt tudna írni...
|
